Szegedi futók

jó hosszú beszámoló lett a tizennyolc és félről. de rövidebben nem ment:)
az a tizennyolc és fél...
mindenkit más inspirál a futásra. mérföldkövek vannak - szinte szó szerint is -, és a saját ritmusunkban érjük el és hagyjuk ezeket magunk mögött. a futáshoz sok más mellett elszántság, kitartás kell, és fontos a hit, hogy elhiggyük: meg tudjuk csinálni.
mindig lenyűgöztek az állóképességen alapuló sportok. a tavalyi évet montival végigversenyezve tapasztaltam meg először a saját határaimat - és léptem át azokat versenyről versenyre. és lenyűgözve néztem másokat. az olimpiai "gyorsabban, bátrabban, magasabbra!" szlogen épp ennek a lényegét fogalmazza meg: hogy mindig lehet jobban teljesíteni.
kétféle sportoló van: az egyik hisz magában, a másikban valaki más hisz.
én az utóbbiak közé tartozom. mindenkinek kell valaki, aki a bajnokot látja benne - de el kell jutni odáig, hogy higgyünk magunkban. anélkül soha semmi nem fog sikerülni. ezt is tudom a szívemmel, de az eszemmel valahogy nem ment.
amikor most újra elkezdtem futni, tudtam, hogy félmaraton kell legyen a vége - de azt nem tudtam, hogy mikor jön el az a nap, hogy 21 kilométer után befuthatok a célba.
a csütörtöki futásokon rengeteg támogatóra találtam, nagyon sok segítséget kaptam. ezt sosem fogom tudni meghálálni. aztán amikor beneveztem a szeptemberi 21-re, elkezdtem gondolkodni, hogy kellene egy edzésterv. többeket megkérdeztem, de mindenki mást mondott. fussak minden nap, fussak csak időt, legyen benne fartlek, keresztedzés. kaptam edzéstervet is, de belső istennőm mindegyik ellen tiltakozott: egyik sem volt az igazi.
és aztán egyszer csak Dani azt mondta: szívesen segítene a felkészülésben. (belső istennőm ujjongott) és hogy kellene intervallum edzéseket csinálnom. az első meg is volt a múlt héten (belső istennőm kevésbé ujjongott), és akkor már hallottam a 16 kilométeres táv hívó szavát. egyre többet gondoltam a 16 kilométerre - és egyre többet gondolt rám a 16 kilométer. tudtam: készen állok.
így aztán amikor kiírta a facebookra, hogy kedden 10 kilométer laza futás, felhívtam, hogy megtudjam, merre tervezi. mert én még tennék hozzá magamnak hatot. később Dani szólt, hogy 16 kilométer lesz az útvonal. belső istennőm szája fülig ért.
Kiss Kata és Ábrahám-Tandari Pisti indulás előtt szembesült azzal, hogy a laza tizes 16 lesz. maradhat, mondták.
amikor elindultunk, minden rendben volt. összhangban voltak a testem és a gondolataim - ritka pillanat. tudtam, hogy nagyon jó leszek. bírni fogom. nem véletlenül kértem meg a fiamat, hogy kísérjen: azt akartam, hogy marci is részese legyen ennek. egy új távolság meghódítása - nekem nagyon sokat jelent. hálás voltam neki, hoztunk kulacsot, és marci menet közben frissített. nem akartam megállni, ha csak nem muszáj.
a szőregi úton felvettük az utazósebességet, a pulzusmérő órámat nézve szinte végig a nekem legideálisabb tartományban vert a szívem. nem fáradtam, az elején még beszélgettünk is. deszk előtt Kata kérdezte Danit: a makói hagymatikum a cél? itt már sejtettem, hogy Dani valamit kifundált. de nem bántam, sőt. fülig ért a szám:) gyanakodni akkor kezdtem, amikor beértünk deszk szívébe. akkor kértem Katát és Danit, hogy ne mondják meg, hány kilométernél tartunk - nem akartam tudni. tudtam, hogy több lesz, mint 16 - és tudtam, hogy Dani tiszteletben tartja azt, hogy a 21-et nem akarom még megfutni. csak a versenyen. hogy legyen igazi nagy ünnep:)
a deszki faluháznál tartottunk egy pihenőt. fotózkodás, viccelődés, majd újra elindultunk, útba ejtve egy kutat még frissítésre. aztán jobbra fordultunk - fogalmam sem volt, hogy hol járunk. eleinte Daninak sem:) mindeközben Marcika a kecskeszimulátorral szórakoztatott bennünket, aztán befejeződött a sztorizás, némaság ült a csapatra, és már bent is voltunk a kukoricásban. jóleső hűvös volt, naplemente. a terepnek nem örült a bal térdem: többször összecsuklott, és fájni kezdett a sípcsontom. nem örültem, mert tudtam, hogy az OTT VAGYUNK MÁR kérdésre a válasz az, hogy még k..va messze vagyunk, nagyjából 14-16 kilométernél lehetünk. a terep miatt is küzdelmes volt, aztán jött egy emelkedő. Dani azt mondta: évi, tudod, mi lesz a jutalmad, ha felfutsz az emelkedőre? lelki szemeim előtt megjelent a fagyi, a sütemény, a bélszín médiumra sütve, egy ausztráliai utazás, de aztán jött Dani kiábrándító válasza: az, hogy ha felértünk, utána lefelé futhatsz.
Dani és Pisti futottak elöl, én kicsit lemaradva: Kata mindig bevárt, vagy visszafutott hozzám. egységünket Marci zárta.
amikor végre, végre, végre!!! befordultunk a fő fasorra, öröm és szorongás töltött el. egyrészt, mert tudtam, hogy az Ott vagyunk már?-t nem kell többször magamban feltennem, mert már tényleg közel vagyunk a múzeumhoz - másrészt, mert tudtam, hogy még nagyon messze vagyunk. a víztoronyig egészen jól ment, onnan a ligetig is, de a ligetnél teljesen lelassultam, mintha vízben jártam volna. a térdem a kukoricás óta fájt - próbáltam úgy lépni, hogy minél jobban csökkentsem a fájdalmat, többnyire sikerült is. a lábaim elnehezültek. a liget végén a hosszú emelkedő nem a barátom - most is megszenvedtem. de aztán ott volt a híd. a belvárosi híd közepén leelőztem Danit (köszi, Dani, hogy hagytad), és egyre fokoztam a tempót. a lefelé futás újabb lendületet adott, és ahogy a híd lábánál balra kanyarodtunk, még beleadtam egy kicsit. amikor befordultunk a sótartóhoz, még jobban rákapcsoltam - és a többiek hagyták, hogy én fussak elöl:) (remélem, nem udvariasságból, hanem mert nem bírtak velem lépést tartani.) a híd alatt még mindig sikerült gyorsítani, belső istennőm azt kiabálta: villámgyors etióp futó vagyok! villámgyors etióp futó vagyok! és végre elértem a célt, a múzeum lépcsője előtt keresztben húzódó aszfaltvonalat.
18 és fél. nem hittem el - és elhittem. és végre elhittem, hogy fogok tudni félmaratont futni szeptemberben, és fityiszt fogok mutatni a záróbusznak. óriási pillanat volt. egyrészt azért, mert nem tört rám a sírás, mint az összes montiverseny és futóedzés után szokott, és tudtam, hogy lesznek sokan, akik a 21-ben is végig segíteni fognak és ott lesznek mellettem - és mert egészen véletlenül az egyik sörpadon ott ültek a legjobb barátaim, akikkel megoszthattam mindezt.
köszönöm nektek, hogy nagyszerű lehetek:)